Ez a bővített :) Am kérlek írjátok le mit szólnátok az ÖTLET-hez :)
Mena Davidson tökéletes példa a különcök
osztagára. Csendes, visszahúzódó, gondolataiba mélyen belemerülő lány.
Nem beszél csak, ha kérdezik, de még akkor sem mindig. Jelenleg
édesanyjával él egy hegyvidéki területen, kitartóan keresve anyjának
valami normális pasit. Aztán a fiatal nő hirtelen ötletként kitalálta,
hogy egyszem gyermekének szüksége van környezetváltozásra, így végig sem
gondolva kijelenti a lányra a "végzetes csapást": költözünk.
De mi van akkor, ha költözéssel nemcsak a környezete, de az életének alapja is megváltozik?
Valami mássá, valami veszélyessé alakul? Ha már az sem tudod, hogy ki vagy valójában?
Ha a veszély csábítóvá, a biztonság pedig taszítóvá minősül?
A szenvedély pedig rád tör, de még nem tudod, hogy ez a vesztedet okozza e majd.
Felmered vállalni magad?
Ellen tudsz állni a csábításnak?
Olvasd,
Élvezd - s találd meg a tökéletes egyensúlyt mely nem pusztít, csak részegít... aztán pedig gyere el hozzám, én várni foglak!
Mondd el majd nekem őszintén; te ellen tudtál állni? Esetleg Te is egy lettél az áldozataim közül?
Válaszolj majd őszintén...
Amint a szobámba értem,
azonnal az ágyra vetődtem. Elképzelhetetlenül közel kerültem a síráshoz,
pedig sosem voltam az a fajta. Még csak nem is az fájt, hogy
elköltözünk, mert abba bele tudtam nyugodni. Az zavart, hogy nem
kérdezett meg. Az, hogy úgy kezelt, mint tíz évvel ezelőtt. Valószínűleg
nem tudtam volna megváltoztatni a véleményét, de így végképp nincs
esélyem semmire, hogy a házat is eladta. Zavart, hogy nem tudtam mit
tenni, frusztrálttá tett.
Így, mikor Jean óvatlanul belépett a
szobába – valószínűleg, hogy vigasztaljon, vagy csak kiszedje belőlem,
mit tudok –, kicsit ráförmedtem. Ő azonban már hozzászokott a
jellememhez tartozó hirtelen hangulatváltásaimhoz, így figyelmen kívül
hagyta a felmenői szidását, nyugodtan letelepedett az ágyam melletti
puha „párnaszékre”.
- Lenyugodtál? – kérdezte a kirohanásomat követő csendet megszakítva.
- Le – feleltem viszonylag az igazat. Belül ugyan még fortyogtam, de ezt már tudtam kezelni.
- Helyes – sóhajtotta. – Na, szóval mi is folyik itt?
- Elköltözünk, hallottad.
- Valami hozzáfűznivalód van?
-
Van. Pontosan miért is vagy itt? – kérdeztem nyíltan. Látszólag
megrendítette ez a hirtelen témaváltás, ugyanis percekig szólni sem
bírt.
- Hogy-hogy miért? – tudakolta halkan. – A barátod vagyok.
Vagy már nem? – Ijedten kapta rám a szemeit, én pedig elmosolyodtam ezt
látva.
- Jean – szóltam hozzá gyengéden – Tudod jól, hogy az vagy. Miért kérdezel balgaságokat?
-
Balgaság? Nálad sosem lehet tudni, hogy is állnak a dolgok, Mena –
keserűen hallatszottak szavai, ez pedig kiszakított az addigi
révedtségemből.
- Miről beszélsz?
- Régen úgy viselkedtél, mintha…
– Úgy tűnt, a szavak nehézkesen jöttek a szájára. – Mintha szerelmes
volnál belém. – Eszembe ötlött az emlék, mikor valóban úgy gondoltam,
hogy a legjobb barátomba szerettem bele. Keserű lett tőle a szám íze.
Nem szívesen emlékeztem vissza a sok álmatlanul töltött éjszakára, mikor
csak az járt a fejemben, hogy a francba, el fogom rontani a
barátságunkat.
- Ez… – Hirtelen úgy tűnt, nekem is gondom akadt a
beszéddel. – Jean – próbálkoztam. – Sajnálom, ha ezt a látszatot
keltettem! – Segítséget keresve néztem körül a szobámban. Az órán
állapodott meg a tekintetem. – Fél három lesz, Jean. Fáradt vagyok, és
hosszú napoknak nézek elébe. Szeretnék lefeküdni.
- Igazad van.
Reggel beszélünk – állt fel, és indult az ajtó irányába. Azonban mikor
visszanézett, megdermedt bennem a vér. Talán soha nem tudom elfelejteni
azt az űzött tekintetet, ami akkor meredt rám.
***
Fáradtan
ültem fel az ágyamban, majd az órára ránézve vissza is dőltem. Még csak
fél hat. A legújabb álmomban valakit kergettem. Sötét hajú, magas,
szálkás izmokkal rendelkező férfi volt. Miközben üldöztem, folyamatosan
nevetett. De ettől a hangtól a hideg kirázott, és zsigeri félelem
töltött el. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság kerített hatalmába,
miközben az ablakhoz sétáltam.
Kinéztem a pirkadati félhomályra. A
pára levegője lassan szállingózott felfele az égbe, a harmatcseppek
nyugodtan pihentek meg a fűszálakon, virágszirmokon. Nyugalom és béke
áradt mindenfelől, én mégis feszült voltam. Próbáltam azzal magyarázni,
hogy az álom zavart és a tudat, hogy nem sokára elköltözöm. De egyik se
tűnt helyénvalónak.
Kinyitottam az erkélyajtót, majd kiléptem rajta. A
táj és az érzés, amit magából árasztott, mit sem változott. Úgy tűnt,
csak én voltam feszült. Rátámaszkodtam a korlátra, míg a környezetet
vizsgáltam. El akartam menni, menni, futni a szabadban! Azonban a
látvány letaglózott, és földbegyökerezett a lábam. A pára lassan szállt
fel, a Nap pedig hátulról megvilágított mindent. A bokrot, a fákat, a
kis madarat, aki a földön keresgélte a magvakat, az öreg kandúrt, aki
lesből figyelte, várta a pillanatot, hogy mikor csaphat le. A szél
feltámadt, arcomba sodorta a barnás-vöröses tincseimet. Elsöpörtem a
szemem elől, nem akartam lemaradni semmiről.
Régi ismerősöm futott
végig a járdán ügyet sem véve szegény kis madárról, így az ijedten
röppent el az útjából. Kuncogtam a látványtól, mikor a fiú megfordult,
körülnézett, hogy honnan jöhetett az utána méltatlankodva csiripelő
madár hangja. Meglátott engem, mosolyogva integetett, érdeklődött
hogylétem felől. Szóltam neki, hogy várjon, mert vele tartok futni, és
akkor majd beszélünk. Később együtt szaladtam vele egy vagy kettő
kilométernek megfelelő távot, majd hazáig is kocogtam. Az időt megnézve
láttam, hogy még csak hat óra, így zuhanyozni indultam.
***
Immáron
teljesen felfrissülve léptem be a kihűlt szobámba. Az erélyajtó tárva
nyitva volt, pedig emlékeztem, direkt becsuktam, hogy a majd felmelegedő
levegő ne térhessen be, ezzel hőséget okozva idebent. Azonban nem volt
meleg kint, sőt, még az eső is eleredt, ami furcsa így augusztus elején.
De ami meglepett, az az enyhén felforgatott szoba látványa volt.
Homlokomat ráncolva néztem körül.
-
Talán mégis nyitva hagytam. Valószínűleg feltámadt a szél, és a miatt
nézett így ki a szoba. Végül is az ágyat nem vetettem be, és csak a
könnyű dolgok estek le. Nem kell rögtön pánikolni. Még a végén olyan
leszek, mint Yv, paranoiás – gondolkodtam magamban.
Azonban a
zaklatottságom nem múlt, s ezt még fokozta az is, hogy az íróasztalomon
egy levél várt rám: „Figyelünk. Mindig nézz a hátad mögé! Jacob”
Utoljára
két napja kaptam hasonló üzenetet, mindegyikben egy figyelmeztetés vagy
egy ismerősömet érintő fenyegetés volt. Sajnos, én nem mondhatom azt,
hogy nem tudom, miről van szó, mert akkor hazudnék.
Két éve elmentem
egy buliba egy régi barátnőmmel, Lenával a „hú, de édes” pasija házába,
ahol állítólag egy „hű, de menő” partit adott. Mondtam neki, hogy ez nem
jó ötlet, hiszen még nem ismerte olyan jól a fiút, mint ahogy
állította. Tulajdonképpen semmit sem tudott róla a nevén, a kinézetén és
pár alap dolgon kívül. Ő könnyedén leállított azzal a dumájával, hogy
én túl feszült és ideges vagyok. Jó barátnőhöz méltóan vele tartottam,
mert nem akartam, hogy bármi hülyeséget is csináljon, ami az ő naiv
személyétől hamar ki is tellett. Igazam be is bizonyult, amikor fél
órával az érkezésünk után, szembesétáltam pár belőtt férfival.
Kiderült,
hogy a pasija, Jacob droggal kereskedett – az öntudatukat vesztett
pasik igen jó beszélőkével rendelkeztek. Ekkor én szóltam Lenának, hogy
mennünk kéne, azonban Jacob – mert végül is miért ne – kihallgatta a
beszélgetésünket. Lenát addigra belőtték, így fél kába állapotban nem
vettem hasznát. Engem egy szobába zártak be, hogy a „főnök” később
elszórakozhasson velem. Szerencsére erre nem került sor, mert egy csapat
idióta, önfeláldozó barom kiszabadított – inkább kihurcoltak, miután
szétlődöztek mindent.
Hat hónapig nem kaptam semmi hírt Jacobékról,
de az utóbbi időben elkezdett fenyegető leveleket küldözgetni. A fiúk
vezetője, Dean akkor megkért, hogy csatlakozzak hozzájuk, de mivel
visszautasítottam őket – és kijelentettem, én aztán nem fogok
gépfegyverrel rohangálni –, ezért inkább folyamatosan megfigyelés alatt
tartottak; mondván, veszélyt jelenthetek rájuk. Eddig nem is
foglalkoztam volna a dologgal, de most megszaporodtak a fenyegető
levelek Jacobtól.
- Lehet, hogy fel kéne hívnom őket. – Gyomorgörccsel feküdtem vissza aludni még egy kicsit.
***
Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, Yv kék szemével és mosolygós arcával néztem farkasszemet.
- Mivel idegelted ki, Mr. Kőbunkót? – vigyorgott rám köszönésképpen.
- Neked is jó reggelt, Yv – ásítottam.
-
Persze, persze, reggelt! Na, szóval? – csillogó szeme láttán muszáj
volt felkuncognom. – Hé, ne nevess! Tessék most azonnal megmondani, mit
csináltál vele, hogy aztán én is idegesíthessem vele! – Na, igen! Yvnél
és Jeannál lassan bevett szokássá nőtte ki magát, hogy egymást
idegesítsék. Soha nem is értettem, miért veszekednek folyton, mikor jól
is kijöhetnének egymással. – Mena! – replikázott drága barátosném. – Ne
nevess! – szólt rám, mikor a beszédét hallgatva felnevettem. – Tessék
azonnal elmondani, mit csináltál! – parancsolt rám. – De tényleg, Mena.
Nem tudom, mit mondtál neki, de Jean nagyon kiakadt. Rég láttam már
ilyennek… – Arcán eddig uralkodó érzelmek helyét most színtiszta
aggodalom vette át. Elkomolyodva néztem arcára, miközben visszaidéztem a
beszélgetésünket. Sajnos semmit nem találtam, ami miatt így
kiakadhatott.
- Nem tudom, Yv, tényleg nem tudom – suttogtam
összeszorított fogakkal, közben kezembe temettem az arcom. – Fogalmam
sincs, mit csináltam – gyászosan pillantottam Yvre. Most lágyan
mosolygott rám, míg én egyre jobban belelovaltam magam a bűntudatba.
- Hé, Mena, semmi baj – kezdte el simogatni a hátamat, mikor látta, hogy mindjárt sírva fakadok. – Hallod?
-
Kényelmetlenül éreztem magam a tudattól, hogy holnapután már nem ebben
az ágyban ébredek majd. Úgy gondoltam, ha majd egyszer el is költöznék,
akkor is csak pár házzal leszek arrébb. Erre most kiderült, hogy nem
csak pár utcával leszek arrébb, nem, én egy teljesen másik államba
költözök. Közben bejött Jean, és egyszerűen ráförmedtem, pedig ő csak
segíteni akart, utána meg elzavartam.
- Ez még nem egy olyan égbekiáltó bűn – nyugtatgatott.
-
De nem ment, csak megkérdezte, hogy lehiggadtam-e. Ekkor elterelődött a
beszélgetés, és… emlékszel arra, hogy azt hittem, szerelmes vagyok
Jeanba? – Keserédes lett a mosolya, mikor bólintott.
- Igen, mi van vele? – nem árult el semmit a hangja, de tekintetén láttam, hogy nem közömbös a téma.
-
Nem voltam az, de ő azt hitte, hogy igen, és kiakadt. Én ekkor
megnyugtatásképp elmondtam neki, hogy nem vagyok belé szerelmes, de nem
úgy reagált, ahogy vártam. Nem sóhajtott fel megkönnyebbülten, hogy hála
az Égnek. Csendben maradt, mintha azt várta volna, hogy folytassam.
Miért nem mondta, hogy jaj, de jó vagy valami? – tanácstalanul
szemléltem Yvet.
- Nem tudom – suttogta meglepetten és kicsit rosszallóan is.
- Utána elküldtem, mondván fáradt vagyok, és ő szó nélkül távozott. Zaklatottnak tűnt.
-
Az is volt, nekem elhiheted. Hiába nyaggattam, nem szólt semmit. Rohadt
idegesítő egy pasas ez – mondta erre vigyorogva, majd mikor látta, hogy
nem válaszoltam, hátba csapott. – Na, elég ebből a szánalmas
viselkedésből! Gyerünk felkelni! Claire sonkás-tojásos palacsintát
csinált, hátha megbocsátasz neki.
- Mi? Én nem vagyok rá mérges – fordultam felé, miközben nyújtózkodtam.
- Ő azt hiszi, szóval kelj fel! Utána meg segítek pakolni!
Hihetetlen, hogy még ilyenkor is képes optimista maradni! Mindenesetre
hatott, mivel öt perc múlva már felöltözve üldögéltem a teámat
iszogatva.